A hétvégén strandon voltunk. A képeket visszanézve arra jutotam, hogy full inkognitóban voltam. Nem direkt, csak mert olyan fehér a bőröm, mint egy nem újrahasznosított fénymásolólapnak, úgyhogy jobb rejtőzködni az 50 faktor, kalap és egyebek alatt. Nade, ez lett a kedvenc képünk, ahol azt hittem, hogy csak a lángos lesz rajta a képen, ezért elvettem a rusnya kávéspoharat és csak bámultam a lángost. Állítólag olyan a fejem, mint aki RETTEG a lángostól. Pedig nem. Mondjuk nem bírtam megenni az egészet, de ez más kérdés. 

Aztán a rejtőzködésről eszembe jutott, hogy azért sokszor van, hogy rejtőzködöm. Később persze hülyének nézem magam ezért.

Mindig is azt az elvet vallottam, hogy 80%-ban éljünk egészségesen, 20%-ban okés a kilengés. Mégis sokszor volt, hogy amikor a villamoson utazva ettem Fornettit (tudom, tudom, ennél lejjebb nincs), akkor abban bíztam, hogy nehogy valaki meglásson, merthát micsoda gáz dolog már, hogy edzőként én ilyet eszem. 

Aztán azért is sokszor éreztem magam hülyén, amikor elfelejtettem magammal innivalót vinni és vettem magamnak vizet útközben, merthát mindig azt hajtogatom, hogy próbálok környezettudatos lenni. Vannak menő palackjaim is (mellesleg ez egy tök jó vétel volt, Tescos, de a strandon is viszonylag sokáig normális hőméréskletű maradt benne a víz), aztán mégis. 

Szóval vasárnap teljes inkognitóban voltam a strandon. És most eszembe jutott az is, hogy megintcsak jó lenne, ha nem találkoznék senkivel, aki _tudja_, hogy edző vagyok, merthát mégiscsak milyen dolog már, hogy plöttyedt a hasam, nyeszlett vagyok, már semmilyen izom nem látszik a karomon. És ez milyen ciki. Majd persze megint hülyének néztem magam, hogy mit érdekel ez engem. Én tudom, hogy mi történt és mi miért van és egyébként is, ha másról lenne szó, akkor tök kedvesen biztatnám, hogy minden rendben és lesz jobb is és tippet is adnék, hogy hogyan meg lelki támaszt nyújtanék, ha kell. Igen, néha elbeszélgetek magammal és a végén valami jóra jutok. 

Vasárnap megbeszéltem magammal a strandon, hogy minden szép és jó, már haladok és újra edző leszek edzőhöz illeszkedő pilateses testtel (ezért is a név, hogy Pila-test), de persze ma reggel megint azon kaptam magam, hogy szabadkozom. Az egyik edző barátnőm gyakorolt rajtam testelemzést (azaz megvizsgálta, hogy mi az, amit helytelenül végzek, milyen izomegyensúlytalanságok lehetnek az okok emögött, stb.) és rögtön azzal indítottam nála, hogy "de úgy vizsgálj, mintha irodista lennék és soha nem tanultam volna edzősködést!".

Miért csináljuk ezt magunkkal?

Miért kell minden miatt szarul érezni magunkat?

Tök hülyeség az egész. Most itt tartok, ez van. Volt jobb az edzettségi állapotom, voltam fittebb, állt már rajtam szebben a farmer, amikor még nem volt rajtam a KoronaHáj, de nem jelenti azt, hogy ez így is marad. Lesz egy szebb jövő, ahol újra lesz időm és türelmem magammal foglalkozni, amikor a prioritások visszatérnek a normálisba. 

Nem kellene elítélni magamat (sem másoknak saját magukat), mert volt egy időszak, amikor más volt a prio. Hát ilyen az élet. 

Nem, nincs tanulság, de fel kellett jegyeznem az utókornak, hogy igen, van min dolgozni testileg és lelkileg is. A legtöbb embernél (khm, nálam is) leginkább lelkileg és utána könnyebben jön a testi edzettség. 

Nade hogy jó dolgok is legyenek, kiderült ám, hogy nem is vagyok annyira kripli, mint ahogy behaluztam magamnak :D Sőt, most olyan helyen lakom, ahol nincs tükör (!), úgyhogy már azt is beképzeltem, hogy minden gyakorlatot biztos szarul csinálok. Szerencsére a maximalista barátnőm ma megkritizált és a plankemet is jónak találta. 

Úgyhogy azt hiszem, minden rendben. Ha a plank rendben van, akkor minden más is rendben van :)